csak várom,hogy üzend, hogy vársz...

szerelmes vagyok a szerelembe.
és ez nem nagyon hajlandó változni.

fel kell nőni hozzá. hogy ne csupán akarjuk az érzést, hanem csak hagyjuk,hogy megtörténjen. Vagy valami hasonló.
Eddigi 18 évem alatt azt hiszem csak egyszer voltam igazán szerelmes. Vagy legalább is visszagondolva azt az érzést tartottam eléggé hatalmasnak/csodásnak ahhoz, hogy szerelemnek hívjam.
Ugyanannyira utáltuk egymást, mint amennyire odavoltunk a másikért. Sokáig tartott, s mégis alig néhány napot mondhatok igazán a miénknek.
Rengeteg módon gondoltam már vissza Rá.
Imádat,gyűlölet,hála,hiányérzet,büszkeség,szégyen és ez mind mind egy emberhez kötődik.
Mára már azt mondhatom, hogy nem tudna megkísérteni,mert iszonyúan megváltozott. De a múltunkat visszasírom. Görcsösen kapaszkodom belé, az Egyetlenbe akinek nem akarok soha egy "ja, vele is smároltam" lány lenni.
Ő a bizonyíték arra, hogy igenis, tudok szeretni, ismerem a szerelmet és az időt.


És most,annyi idő után szembejött valaki, akinek a soraiban újra felfedezni vélem bálványomat. Ijesztő.
Talán Miatta,talán teljesen másért, de ez az ember elkezdett vonzani. Lehet,hogy vissza akarom hozni a régi érzéseimet. Vagy rávetíteném?
Majd kiderül.
De legalább eszembe juttatta, milyen borzalmas és mennyire iszonyúan jó volt valaha szerelmesnek lenni (: