egyre több képet pakolok fel a falra. Szinte már dacból. Hogy mindenki lássa, hogy az életem csodás. Hogy emlékeztessem magamat én is...
Nemet mondani a legfájdalmasabb. Csak csendben egy szót mormolni, hagyva, hogy az lassan szétmarjon belülről. A szó az agyban született, mégis az egész testet bűnössé teszi. Elindul halkan a gyomorból, keserű levet hagyva maga után, hogy hányinger járja át az embert. Felszökken a tüdőbe, jól átjárva a legapróbb részeket is, levegőt vesz magához majd felliftezik egészen a szádig. De akkor már késő. Bukfencezik néhány kört, majd kirepül. Bizony, ilyenkor már a lábujjadban is Nem-el fertőzött vér folyik.
Aztán meghallod és meglátod, miféle sebeket is ejtettél egyetlen szóval. Az ő testét is átjárja. A válasz félelem, csalódottság vagy harag, feltörő düh vagy kirobbanni készülő feszült sírás.
Te mindig tudod, miért nem lehet Igen, de a másik ember sohasem tudhatja meg. Hogy ezután életed végéig csak rázd a fejed. Lehet szerelem, barátság, felelősségtudat az ok a Nem-re, pedig mindez eltűnne egy pillanatra, ha csak akár ízlelgetnéd a pozitív választ.
De legtöbbször a Nem nem marad. És annyiszor csak dacból. Hogy azértse...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése